„De hát jól tanul. Jó képességű. Megcsinál mindent. Akkor hol van itt a probléma?”
ADHD-s kamasz lányok esetében ez a kérdés különösen megtévesztő lehet.
Egy jó képességű, magasabb évfolyamon tanuló lány akár éveken keresztül képes lehet kompenzálni a figyelmi és végrehajtó működések nehézségeit. Megtanulhatja újra és újra ellenőrizni magát, fejben tartani a teendőit, az utolsó pillanatban hatalmas energiával teljesíteni, listákat készíteni, emlékeztetőket használni, vagy egyszerűen sokkal több időt fordítani ugyanarra a feladatra, mint mások.
És közben akár nagyon jó eredményeket is elérhet.
A kérdés azonban nem csak az, hogy képes-e rá.
Hanem az is, hogy milyen áron képes rá.
Minél jobb képességű egy gyermek, annál tovább maradhatnak rejtve bizonyos végrehajtó működési nehézségek.
Egy kamasz már rengeteg saját stratégiát kialakíthatott. Lehet, hogy kívülről rendezettnek és megbízhatónak tűnik, miközben belül folyamatos mentális kontroll zajlik:
Mit kell még megcsinálnom? Mit felejtettem el? Holnap mit kell vinnem? Mikor kell elkezdenem tanulni? Biztos elküldtem? Hol van a füzetem? Mi volt még mára?
Ez óriási kognitív terhelést jelenthet.
Ráadásul a felsőbb évfolyamokon egyre kevesebb a külső struktúra, miközben egyre több az önálló szervezést igénylő feladat. Több tantárgy, több tanár, hosszabb távú határidők, dolgozatok, beadandók, különórák, társas kapcsolatok és egyéb kötelezettségek között kell folyamatosan prioritásokat felállítani.
Ilyenkor már nem feltétlenül a képesség a szűk keresztmetszet.
Hanem a végrehajtó rendszer terhelhetősége.
Az elfelejtett felszerelés, egy elmulasztott határidő vagy egy későn elkezdett tanulás kívülről könnyen tűnhet figyelmetlenségnek vagy hanyagságnak.
A kamasz azonban sokszor pontosan tudja, hogy fontos lett volna.
És éppen ez az, ami különösen megterhelővé válhat.
„Miért nem tudok erre odafigyelni?”
„Hogy felejthettem el már megint?”
„Másnak ez miért megy?”
„Pedig tudtam róla.”
A sok apró kudarc lassan beépülhet az önmagáról alkotott képbe. A végrehajtó működés nehézségeiből könnyen személyiségre vonatkozó következtetés lesz:
„Szétszórt vagyok.” „Lusta vagyok.” „Béna vagyok.” „Veled mindig baj van.”
Így az ADHD mellett egy másik folyamatot is érdemes figyelnünk: hogyan beszél magáról a gyermek, amikor hibázik?
Egy vizsgálati helyzetben ezért számomra egyre fontosabb kérdés nemcsak az, hogy egy kamasz mit tud teljesíteni, hanem az is, hogyan jut el odáig.
Mennyi mentális energiát használ fel hozzá?
Milyen kompenzációs stratégiákat alakított ki?
Mennyire fárad el a nap végére?
Mi történik, amikor egyszerre több feladatot kell szerveznie?
Mennyire tudja elkezdeni, fenntartani és befejezni a tevékenységeit?
Mit csinál akkor, amikor valamit elfelejt vagy elront?
És talán az egyik legfontosabb: mit gondol ilyenkor saját magáról?
Mert két azonos teljesítményű gyermek mögött egészen eltérő mentális erőfeszítés állhat.
Az egyik számára a napi feladatok szervezése viszonylag automatikus.
A másik ugyanazt az eredményt folyamatos önellenőrzéssel, újratervezéssel, szorongással és hatalmas mentális erőfeszítéssel tartja fenn.
Kívülről mindketten „jól teljesítenek”.
Belül azonban egészen más történet zajlik.
ADHD-s kamaszok vizsgálatánál ezért fontosnak tartom, hogy ne kizárólag a teljesítmény végpontját nézzük.
A jó képességek és a hosszú évek alatt kialakított kompenzáció ugyanis elfedhetik a nehézségeket.
Érdemes megvizsgálni a végrehajtó funkciókat, a mindennapi szervezést, a feladatkezdést, az időkezelést, a munkamemória terhelését, a mentális kifáradást és azokat a stratégiákat is, amelyekkel a fiatal fenntartja a teljesítményét.
És érdemes meghallgatni azt is, hogyan éli meg mindezt ő maga.
Mert néha nem az a legfontosabb információ, hogy egy kamasz képes-e jó eredményt elérni.
Hanem az, hogy mennyi energiájába kerül úgy működnie, ahogyan a környezete elvárja tőle.
